A szivarozás művészet: olyan testre és lélekre ható élmény, amely leginkább egy igazán különleges étel elfogyasztásához vagy egy finom pohár bor megízleléséhez hasonlítható.

Az első szivar megjelenése a 18. század elejére tehető, egy évszázaddal később pedig a szivarozás már igazi őrületté vált. Az új jövevény természetesen ismét úri dologként robbant be, a luxus és a gazdagság egyik fokmérőjeként, a nemesek, üzletemberek szivarszalonokban bonyolították le fontos találkáikat, miközben a szegények körében a cigaretta kezdte meg hódító útját. Ha nem ennyire élesen is, a szivarozáshoz talán még ma is társul a kiváltságosság képzete.

Vagy ez csak egy történelmi beidegződés volna? A válasz talán a füstölés okában keresendő. Sokakat a szivarozáshoz köthető, a társadalmi felsőbbrendűség utáni, régről eredő vágy motivál. Státusszimbólumként tekintenek rá, amely jelzi helyüket a világban, megerősíti pozíciójukat.

Bár nekik talán nem volt szükségük ilyesfajta külsőségre, ismerünk néhány államfőt a történelem során, akiket csak ritkán lehetett úgy látni, hogy éppen ne szivaroztak volna. Elég csak Churchillre vagy Fidel Castróra gondolni, akik szinte minden róluk készült képen pöfékelnek.

Egy anekdota szerint a londoni bombázáskor a Dunhill dohánygyár vezetőjének Churchillhez intézett első szavai ezek voltak:

„A kubai szivarjai biztonságban vannak, uram”,

ugyanis a brit miniszterelnök napi 6–10 szivart is elszívott kedvenceiből.

Ő valószínűleg egyike volt azoknak, akik számára a szivarozás művészet: olyan testre és lélekre ható élmény, amely leginkább egy igazán különleges étel elfogyasztásához vagy egy finom pohár bor megízleléséhez hasonlítható. Ma is bőven akadnak, akik így közelítik meg a szivarozást, és ehhez nem feltétlenül van szükség a legdrágább darabokra, legalábbis az egyik, szivarokkal foglalkozó honlap szakértője szerint. A lényeg, hogy mindenki megtalálja az ízlésének megfelelőt, és igazán kiélvezze annak minden aromáját.