Szivar Szivarok Szivarozás

Szivarozok tehát vagyok!

A szivarozó remete

Az írás a Népszabadság 2015. 03. 27. számában jelent meg.

2018. január 24. - Cigar Man

Negyvenkilenc éven át élt krumplisalátán a XIX. századi Pest legkülönösebb szállóvendége, Áldásy Ignác. Így tudjuk legalábbis Magyar Elektől, aki az 1920-ban megjelent Pesti históriák lapjain vázolta fel az Arany Sas fogadó remetéjének életét.

Minden bizonnyal tőle hagyományozódott át számos későbbi várostörténeti munkába, hogy Áldásy 1838-ban, a pesti nagy árvíz idején költözött be a nevezetes fogadóba, s hogy kis híján fél évszázadon át nem érintkezett senki mással, csak a szálló Rudolf nevű pincérével, akitől délben meleg krumplisalátát kért linzer tortával; este pedig hideg krumplisalátát rendelt, míg a kettő között fehér cukrot majszolt.

Voltak, akik tudni vélték, szerelmi bánat miatt választotta az önkéntes szobafogságot a módos vidéki nemesúr. Krúdy viszont, aki 1930-ban örökítette meg az alakját, már arról írt, hogy beköltözésekor, midőn a két egymásba nyíló szobába behordatta tekintélyes poggyászát, úgy nyilatkozott, felesége is hamarosan követi. Ebben nem is kételkedett senki, így – olvasható az Álarcos hölgyben – jó húsz éven át várta a szálló személyzete Áldásyné érkezését.

Remek történet mindahány, de tény, hogy amikor 1889. szeptember 6-án, negyvenkilenc évnyi szállóbeli tartózkodás után Áldásy Ignác végleg lehunyta a szemét, a Budapesti Hírlap helyszínre siető tudósítója mindezekről még nem hallott. A csaknem teljes újságoldalnyi cikkből, melyben a precíz, ám névtelen riporter minden megtudhatót összefoglalt a nem mindennapi történetről, ezek a meseszerű elemek még hiányoztak. Hiába keressük Rudolfot, a krumplisalátát és a fehér cukrot, a nagy árvizet és a rejtélyes nőt, ilyesmiről itt szó sincs.

Nem mintha Áldásy Ignác históriája önmagában, a mese csillámpora nélkül nem volna elég érdekes. Képzeljék csak el, amint 1840. május 15-én egy fekete-sárgára festett négylovas hintó megáll Pest egyik legkedveltebb fogadója előtt, „tömérdek podgyásszal, párnazsákokkal, konyhaedényekkel, mint ahogy akkor az úri emberek utazni szoktak”. A város mintha az érkező szeme előtt is nőne: az árvíz után még mindenütt építkeznek, a romba dőlt viskók helyén új épületeket emelnek, a régi házakat erősítik és emeletet húznak rájuk.

Már egy emberöltő eltelt azóta, hogy a város körüli erődítést lebontották, így semmi sem akadályozza, hogy a Kerepesi útról egyenesen a fogadóhoz kanyarodjék az ember. Mégis, mindenki Hatvani kapunak hívja még ezt a helyet, s rögtön utána az első sarok az Újvilág utca. A város felől az orvosegyetem jezsuita rendházból lett komor épülete áll, átellenben az Ilkey-ház. Mellette pedig ott van az Arany Sas: egyemeletes, hosszú, sárga fogadó, tágas kapubejáróval, mely fölött kovácsoltvas cégér függ. Mi más, mint egy levélkoszorúba foglalt, aranyozott sas.

1780-ban épült a ház, a falai vastagok, pincéje mély, olyannyira, hogy még istálló is helyet kapott odalent. A bejárat mögött balra volt megtalálható a boltozatos étkező, az udvarra nyíló ablakokkal. Később kitűnő konyhájával –Petőfiék is innen hordatták az ebédet a Dohány utcába –, majd a legjobb prímások által szolgáltatott cigányzenével is felhívta magára a figyelmet, de 1830-ban, Seiler János korcsmáros idejében még csak egy párját ritkító újítással került be a lapokba. Jelesül, hogy

az evidens német mellett magyar nyelvű étlappal is szolgált a vendégeinek, sőt a kávésfindzsákon is ott virított magyarul a fogadó neve.

Nem csoda hát, hogy a Pestre látogató vidéki nemesurak rendszerint itt nyittattak maguknak szobát – ezekből húsznál is több volt, néhány a földszint jobb oldalán, míg a többségük a spártai stílusú, fedetlen emeleti folyosót szegélyezte. Amikor Áldásy Ignác Torontál megyéből, a Törökkanizsa melletti Szanád falvából megérkezett, rögtön két szobát is elfoglalt, a 17-es és a 18-as számút. Ezt követően vacsorát rendelt magának, és a szobájában fogyasztotta el. Ugyanígy tett, amikor másnap eljött a reggeli ideje, majd az ebédé. Az étkezések között pedig sűrűn szivarozott.

Eleinte olykor befogatta a lovait, és kikocsizott a városba, de ezzel a szokásával végképp felhagyott, amikor – így mesélték a szállóban – 1849. május 21-én kis híján eltalálta a hintóját egy lövedék, amellyel Hentzi Budáról bombázta épp Pestet. Ekkortól legfeljebb a fogadó folyosóján látták néha feltűnni, cilinderben és fekete ruhában, szájában szivarral. Pedig tudvalevő volt: családja rendszeresen küld hozzá szabót, kalapost és cipészt, ám mivel minden rend ruhát addig hordott, míg ronggyá nem foszlott rajta, „az öreg úr holtáig toalett dolgában nem jutott el egészen a szabadságharcig”.

Áldásy Ignác negyvenkét éves volt, amikor beköltözött az Arany Sasba, és kilencvenegy éves korában bekövetkező haláláig makacsul elutasított minden kapcsolatot a világgal. Nem volt hajlandó könyvet vagy újságot a kezébe venni, azt a kevés embert pedig, akivel szóba állt, saját maga kreálta neveken szólította – az agg korát végigkísérő Kommer vendéglőst Silbermayernak, az étlapot minden nap neki bemutató Károly főpincért Müller Miskának.

Azt meg kifejezetten arany tintával jegyezték föl az almanachok, ha vendéget fogadott.

Egy ízben Jókai, egy más alkalommal Teleki Sándor tehette nála tiszteletét.

A tekintélyes Áldásy família mindvégig gondját viselte, az általuk megbízott ügyvéd pontosan fizette a számláit. Azt viszont csak találgathatjuk, hogy vajon tudta-e: a Lánchidat építő Clark Ádám – e munka állása felől egy ízben sokak meglepetésére érdeklődött is – remetesége tizenötödik évében éppen az ő egyik rokonát, Áldásy Máriát vette feleségül.

Halálának horrorisztikus részleteit széles körben pertraktálta a sajtó. Az ágyat borító vastag porréteg, az évtizedeken át takarítatlan szobákból kihordott tizenkét kosár szemét, az ötven éven át égetett faggyúgyertyák csonkjai – a tartósabb Molly-gyertya létéről sosem szerzett tudomást –, a belső szobában használatlanul elvásott, megpenészedett ruhák, cipők és kalapok látványa kísértethistóriaként borzongatta meg az erre fogékonyakat. Ám, ha lehet, utolsó útja még ennél is drámaibbra sikeredett.

Az ügyvéd dísztemetést rendelt ugyanis a számára, de a rokonság nevében csak egyetlen asszony – „özv. Bezerédy M.-né, egy öreg asszonyság” – kísérte a halottat. A gyászhintók többségében az Arany Sas személyzete foglalt helyet, végül pedig csatlakozott a menethez Pestnek egy másik, Áldásyhoz foghatóan fura figurája is.

Az a katonatisztre hajazó tartású, idős úr, akit negyven évvel korábban az orvosa utasított, hogy minden délután kocsizzon ki – ő pedig nap mint nap talpig gyászban, könnyes szemekkel számára vadidegen holtak temetésén teljesítette a penzumot.

Puszta véletlen, de tény, hogy az Arany Sashoz lényegében hozzánőtt Áldásy Ignác halála alig pár hónappal azután következett be, hogy a fogadó másik nevezetessége is kis híján odalett. A szabadságharc bukását követően kezdett ülésezni a vendéglőben a Sas kör, amely a főváros legérdemesebb, legtekintélyesebb független polgárait tömörítette, mégpedig olyan férfiúkat, akik politikával nem, kizárólag a haladás ügyével foglalkoztak az Újvilág utcára nyíló különteremben. Az évtizedek múltak, az elnyomás enyhült, tető alá került a kiegyezés, majd a városegyesítés, közben a Sasok is kinőtték a különtermet, így elfoglalták a szálló Tivolinak becézett üvegezett verandáját.

De egészen 1889 tavaszáig a közélet semmiféle eseménye nem volt képes éket verni közéjük. Akkor azonban terjedelmes hírben adta közre a Pesti Hírlap, hogy a Fősas, Ráth Károly főpolgármester hátat fordított a körnek. Mint mondotta, „a vacsora társaság –úgymond – utóbbi időben teljesen kivetkezett régi kedélyes jellegéből; most valóságos politikai párt-gyűléssé lett, (…) a vacsorák alatt olyan nyilatkozatok és éles kitörések történtek, amik az ő ízlésének éppenséggel nem felelnek meg és teljesen ellenkeznek a gondolkodásával”.

Persze nem ez a kettős hiány tehetett róla, sokkal inkább Budapest hihetetlen tempójú fejlődése, hogy az Arany Sas sem sokkal élte túl e változásokat. Az Eskü téri híd építésének tervbe vételével egy időben a főváros és a Közmunkatanács elhatározta, hogy kiszélesíti a Hatvani (hamarosan: Kossuth Lajos) utcát. Az Ilkey-házat kisajátították, az Arany Sast pedig megvette az Országos Kaszinó, amely pompás klubházat tervezett építtetni a helyére. Takarékos polgárok lévén persze semmiféle bevételt nem hagytak veszendőbe menni: míg 1893–94 fordulóján a hatóságok a kisajátításról vitatkoztak, ők a vendéglőt bérbeadták Badegruber Józsefnek, hadd fialjon addig is.

1894 júniusában aztán felvonultak volna bontani, ám a vendéglős ezt hevesen kikérte magának, mondván, neki augusztus elsejéig szól a bérlete. Szó szót követett, végül kihívták a helyszínre az Országos Kaszinó igazgatóját. S mivel az nem más volt, mint Wekerle Sándor miniszterelnök, a Budapesti Hírlap másnap élvezettel adta hírül, hogy a helyszínre kocsizó kormányfő és a felháborodott kocsmáros bizony nem tudott a kártérítésről megegyezésre jutni, „bár mind a ketten liberálisak”.

Igaz, újabb nap múltán a miniszterelnök kérésére egy rövid pontosítást is közzétettek, mely szerint Wekerle korántsem bosszúsan, hanem „jókedvűen érkezett a Sasba és jókedvűen távozott el onnan, és ennek minden humánus ember, aki tudja, hogy az ellenzéki politikusok nem mind olyan szívesek, mint Badegruber úr, csak örülhet”. Az Arany Sast végül még a nyár folyamán lebontották, akárcsak az Ilkey-ház hátsó fertályát, és – miközben az utcai boltokban még zavartalanul folyt a kereskedés – a helyükre egy esztendő alatt felépült a háromemeletes klubház. Ekkortól már tényleg semmi más nem emlékeztetett a múltra, csak a palota tetejére ültetett, hatalmas sas.

Népszabadság

A bejegyzés trackback címe:

https://szivarom.blog.hu/api/trackback/id/tr5713599813

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.