A magyar művészet egyik legeredetibb alkotója a kilencvenes évek elején induló nemzedéktársaihoz hasonlóan posztkonceptuális: egymásra épülő ironikus, abszurd és mérnöki pontossággal megtervezett projektjei, „termékcsaládjai” a művészet és a valóság peremhelyzeteit vizsgálják úgy, hogy Lakner hol a menedzser vagy a dizájner, hol a növénynemesítő vagy az építészmérnök szerepébe bújik. Interaktív találmányai a kiállítótermekben megszokott viselkedésformákat írják felül, a nyilvános terekben elhelyezett, „rejtőzködő” projektjei pedig a városi terek lakóit késztetik arra, hogy áthangolják a köztérrel kapcsolatos elképzeléseiket.
Az UGAR Fejlesztési Program során létrehozott szivar a magyar szivargyártás összeomlása után, manufakturális eljárással készült. A művészek végigkövették a dohány fejlődésének szakaszait, szakemberekkel konzultáltak, gondosan megtervezték a keverési arányokat, az ideális formát, és hatásanyag-vizsgálatot is végeztek.
Az új találmány, az ezer darab kézi sodrású szivar azonban nem került kereskedelmi forgalomba: egy berlini galéria légterében füstté vált (az eliminációt az egyéni fogyasztók mellett egy speciális pöfékelő gép segítette elő). A műalkotás ebben az esetben a terem légterében kerengő füst volt, melyet a megszokott retinális percepció helyett csupán szaglás útján lehetett érzékelni.
