A pipa mellett az utóbbi két évszázadban a szivar volt a dohány élvezetének legelterjedtebb eszköze. Az amerikai indiánokat már Kolumbusz tengerészei is látták szivarozni. A maják például aranyozott szivarszipkát is használtak, a tukánók pedig egy faragott favillát is, mert a hosszú és nehéz szivart így volt a legkönnyebb megtartani.

A szivarozás szokása csak lassan terjedt Európában, s igazából csak a napóleoni háborúkat követően tanultak meg szivart sodorni az öreg kontinensen. Az Egyesült Államokban a függetlenségi háború egyik jeles tábornoka, Israel Putnam hozta divatba a szivart 1762-ben, amikor egy nagy láda Havanna szivarral tért haza Kubából.

Széchenyi a kor arisztokrata ifjaihoz hasonlóan – „parfümillatú szalonokban, szivarfüstös bordélyokban ismerte meg az érzéki gyönyöröket”.

Magyarországon az 1840-es években Széchenyi István népszerűsítette a szivart, amelynek névadója Vörösmarty Mihály lett, miután hadat üzent az eredetileg használt szipa megnevezésnek.

Napjainkban a szivarokat különböző csoportokba sorolják alakjuk, hosszuk és vastagságuk (pontosabban: gyűrűméretük) alapján.

A legnagyobb elszívható szivart egy indiai maharadzsa számára készítették még a 2. világháború előtti években. Hossza 18 hüvelyk (45,7 cm), gyűrűmérete 47 gauge (1,68 cm) volt.

A világ legnagyobb szivarját, a havannai Fonseca gyár tulajdonosának alkotását az 1930-as londoni világkiállításon mutatták be. Hossza 260 cm, súlya 55 kg volt.