A memoárként is felfogható napló magyarságára büszke írója, soraiból kitetszően, dacos elszántsággal fogadja személyének zsidósítását. Április 22-én például ezt jegyzi föl: „Az irodalmat zsidótlanító rendeletből csak az én nevem maradt ki, remélem, tévedésből. Rettenetesen szégyellném magamat, ha nekem megkegyelmeznének.” A „tévedést” a második listán, Heltai megelégedésére, korrigálták, s a budai, Bimbó úti lakásából jószerével ki sem mozduló író május végén sem a minden napra jutó újabb jogfosztó rendeleteken háborodik fel; alkotói, emberi önérzetét őrizve veti papírra: „Örülök, hogy zsidó vagyok, és nem nyithatom ki a szájamat, mert ha keresztény volnék, belepusztulnék abba a szégyenbe, amit örök bélyegül hordanom kellene.” A megállás nélkül szivarozó író a „zsidók számára esedékes dohányrendeletet” is úgy kommentálja, hogy

„akkor talán végre sikerül leszoknom a szivarozásról, ha közben le nem szoktatnak az életről”.

Heltai Jenő - Szivar

Most, hogy lassan-lassan elbúcsúzok a szivartól, amely egy hosszú élet során hűséges kísérőm, jó barátom, valóságos belső titkos tanácsosom volt, érzem, hálátlan volnék, ha nem köszönném meg neki mindazt a jót, amit tőle kaptam: a vigasztalást, a serkentést, a felejtést és a változtathatatlanba való belenyugvás bölcsességét. Ez a bölcsesség segít hozzá ahhoz is, hogy szakítani tudjak vele.

Az új, a szivartalan élet küszöbén hadd érzékenyedjek el egy kicsit, és - ahogy mondani szokás - hadd vessek egy fájdalmas búcsúpillantást a régi kedvesre, a szivaros életre. Mindannyian ismerjük azokat a népszerű statisztikai ábrákat, amelyeken a rajzolóművész az apró ember mellé óriási liszteszsákot, félelmetes ökröt, monumentális boroshordót állít, hogy meggyőzően szemléltesse: mennyi kenyeret, húst, szeszes italt stb. fogyasztunk, már tudniillik azokban a kivételes időkben, amikor a fogyasztásnak nincs semmi akadálya. Lelki szemem előtt most megjelenik egy ijesztően nagy szivar, égbe nyúló havanna, Gulliver, nem is a törpék, hanem a hangyák birodalmában. Ezt a szivart én szívtam el ötven év alatt, nem is végig még, éppen csak az utolsó szippantásokhoz jutottam el.

Mint minden rendszertelen és rendetlen ember, én is szenvedélyes statisztikus vagyok. A számok misztériuma éppen úgy izgat, mint a mesevilág millió csodája. Szeretek a számokkal játszani, összeadni és szorozni, imádom a hiteles adatokat, talán azért, mert sohasem törődtem velük. Óvatos és hasznos előzetes számítgatás helyett utólag számolok csak. Esernyőt sohasem hordok, de eső után köpönyeget sem. Sohasem okultam a statisztikán, csak gyönyörködtem benne. Ezen az alapon csináltam meg mérlegét annak az ötven esztendőnek, amely legelső és legutolsó szivarom között lezajlott. Naponként tíz-tizenkét szivart szívtam el, amikor bajban voltam, jóval többet is. De állapodjunk meg nagylelkűen tizenegyben, szép átlag ez is: 38 rendes és 12 szökőév alatt 200.000-nél több szivart eredményez.

Kétszázezer szivar! Barátkozzunk meg ezzel a tekintélyes számmal, állapítsuk meg, hogy ez a kétszázezer szivar olcsón megszámítva is legalább kétmillió fillérbe került, kétmillió fillérbe, húszezer pengőbe, abba a húszezer pengőbe, amennyiért... jó, jó, tudom, most a hagyományos szörnyülködés jön.

- Hiszen ezért a pénzért már egy kis házat is vásárolhatott volna Pest környékén.
Alkalmasint nagyobbat is, ha ezt az összeget megtoldom azzal, amelybe körülbelül háromszázezer gyufaszál és ellenőrizhetetlen számú szipka került. Mivel törtekkel nem szeretek bíbelődni, egyéb üzemi költségekről (nadrágokba, mellényekbe és terítőkbe égetett lyukak, fölgyújtott függönyök és papírkosarak) hallgatok.

Átlag tizenhét percet szenteltem egy-egy szivar elszívásának. Ez napjában három óra, évenként körülbelül 1100, ötven év alatt 56.000 óra, vagyis 2333 nap. Ha a kétszázezer szivart egyetlenegy összesűrített példányban lehetett volna elfogyasztanom, hat év és három hónapig kellett volna éjjel-nappal, lélegzetvétel nélkül, egyhuzamban szívnom.

Ahhoz, hogy ezt a kétszázezer szivart hosszában fölfűzhessem, húsz-huszonöt kilométernyi zsinórra lett volna szükségem. Ha a százas szivarskatulya átlagos magasságát 25, hosszúságát 30 centiméterre becsülöm, a kétszázezer szivar egy tömegben való elhelyezésére száz méter magas és százötven méter hosszú skatulyát kellet volna - hamarjában nem is tudom hol - gyártatnom. De ha beértem volna azzal, hogy egyszerűen egymás tetejére rakjam az átlag két centiméter vastag szivarokat, olyan oszlopot emeltem volna, amely hússzor olyan magas, mint a Gellért-hegy, és mindössze 810 méterrel kisebb a Mont Blancnál. És ez az oszlop ötven év alatt füstbe ment és hamuba omlott.

Nem vagyok elbizakodott ember, nem szeretek érdemeimmel hivalkodni, de ez a kétszázezer szivar, valljuk meg, szép teljesítmény. Félelmetesen meggyőző igazolása annak a régi mondásnak, hogy szorgalommal és kitartással sokat elér az ember. Ha ezt a sok szivart nem gyönyörűségnek szívom, hanem büntetésnek mérik rám, aligha bírtam volna ki.