Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Szivar Szivarok Szivarozás

Szivarozok tehát vagyok!

Szivarozok tehát vagyok!

Kis Magyar Dohánytörténelem

A dohánytermelés és -gyártás Magyarországon

2020. február 10. - The Cigarmonkeys

 

Befordultam a konyhára,
Rágyújtottam a pipára…
Azaz rágyújtottam volna,
Hogyha már nem égett volna.

Petőfi e közismert versében költői képpé formálva kapcsolta össze a szerelmet a dohányzással, s akaratlanul is emléket állított az emberiség életében különös fontosságra kapott növénynek.

A burgonyafélék családjába tartozó növénynemzetség őshazája Közép- és Dél-Amerika. Az Antillákon pillantották meg először, 1492-ben, Columbus emberei az őslakók szájában füstölgő növény rudacskát, és a Haitin visszamaradt Pane Román atya ismertette meg először az európaiakkal a dohányzás szokását, 1494-ben írott levelével.

Ezt a szokást, a növénnyel együtt, a XVI. század elején az Újvilágot járt hajósok áttelepítették Európába is, és a dohány három támaszpontról kiindulva hódította meg az Óhazát. A Földközi-tenger mellékéről Kelet-Európát az 1520-as években, Dél-Európát az 1560-as esztendőkben, Portugáliából, illetve Spanyolországból – hol növénytani nevét is megkapta Jean Nicot-ról, aki, orvos lévén, gyógyszernek tartva, segítette elterjedését – és végül Nyugat-Európát Angliából, az 1580-as években.

A magyarság korábban tudott már a dohányról. A törökök ismertették meg velünk – nevét is vele adva – 1530 körül. Jókai Fráter György című regényében elevenítette meg őseink első találkozását a dohánnyal, s a következő dicsérő szavakkal mutatta be:

„Aki ennek füstjét beszívja, elfelejti minden búját-baját: ha álmatlanság bántja, elalszik, és szépet álmodik tőle, ha rettegés éri, bátor szívet kap tőle. Ez elűzi a pestist, a pacsétot, a hideglelést…”

De ez még csak a dohány híre volt. A végvári harcok későbbi küzdelmes esztendeiben a királyi várakba küldött spanyol zsoldos katonák rákapatták a magyar vitézeket hazulról hozott szenvedélyükre.

Erdélyben az első dohánypalántát Bornemissza Pál püspök honosította meg 1568-ban, még csak módjával termesztették. A pipázás szokása is csak az 1650-es évek végén, II. Rákóczi György szerencsétlen hadjárata után, az Erdély földjét dúló törökök révén terjedt el ott. Rákóczi György még nem dohányzott, Apafi Mihály már igen. Sőt túl sokat is, és nemcsak ő látta kárát. Amikor ugyanis 1663-ban az érsekújvári táborban túl erős dohányt kapott a töröktől, nagyon rosszul lett, és… – a krónikás szavai szerint:

„…nagyot monda róla, hogy az tubákfüst-szívást ezután eltávoztatná, mellyel ezelőtt élt vala … [és] ártalmas voltát megtapasztalván, megutálá, s másoktól is tiltá.”

És 1670-ben országgyűlési végzés is intézkedett. Ekkor csak a behozatalát, a későbbiekben viszont már a dohány termesztését is tilalmazták. Utoljára az 1689. évi segesvári országgyűlésen. S ez a rendelkezés volt a legszigorúbb, mert kimondta, hogy aki dohányt mer ültetni, az elveszíti jószágát! De kimondta azt is, hogy miért volt ütő nélküli harang minden rendelkezés:

„…az tisztek… midőn az szegény embereket [büntetésről] végrehajtották volna, egyfelől az szegény embernek marháját .hajtották, másfelől az pipa az szájokban volt, mellyel nemhogy az azzal élőket visszatérítették volna, de még magok rossz példaadásokkal az szegénységet ingerelték.”

Az viszont természetes, hogy a hódoltsági területeken éppen ellenkező volt a helyzet, és főleg az Alföldön indult meg a rendszeres dohánytermesztés. Az itt keletkezett virágzó dohánykertész községekből hordták aztán szét a dohányt a kereskedők.

A királyi Magyarországon sem tiltották a termesztését. A dohányzás szokása azonban a kuruc háborúk alatt terjedt el jobban. Nemcsak a kurucvitézek kardja: a szájukban füstölgő pipa is hódított. – Ekkor lett szállóigévé Szepessy Pál titulusa, aki „nagy pipájú, kevés dohányú Pálnak hívatik”.

II. Rákóczi Ferenc is erős dohányos volt: felismerte a növény közgazdasági fontosságát, s a dohánykereskedelem korlátozását az országos sérelmek közé sorolta.

A bécsi udvar ugyanis 1702-ben királyi végzéssel Magyarországra is ki akarta terjeszteni az Ausztriában már bevezetett, ún. appaldó-rendszert, vagyis a dohánykereskedelem bérbeadását, lényegében a dohánymonopólium-ot. A kuruc felkelés meghiúsította ezt a kísérletet.

Károlyi Sándor, volt kuruc generálisnak a dohánytermesztés és kereskedelem fellendítésére irányuló törekvéset, az 1730-as években viszont a bécsi udvar buktatta meg. És hiába nem terjedt ki Magyarországra az appaldó (vagyis a monopólium), mégis az osztrák dohánykereskedelem bérlői rendelkeztek dohánytermésünkkel, mert a nagybani vásárlásnál nem lévén konkurenciájuk, ők szabták meg az árakat, s ettől függött a termelő sorsa. A hazai dohánytermesztés tehát nehezen boldogulhatott.

Szeged környékéről terjedt el a XVIII. század elején, főleg Bács, Torontál, majd Tolna, Baranya megyék területén, még a hódoltsági időkben kialakult dohánykertészség, mint önálló foglalkozás. Nem mindenütt kertészek termesztették ugyan a dohányt, Tolnában pl. a jobbágyok és zsellérek is, de csak kevesen és kevés helyen.

A dohánytermesztés ugyanis sok gonddal és szöszmötölő munkával járt. Tizenkilencszer annyi kézi munkát igényelt, mint a gabona, és kilencszer annyit, mint a kukorica,

vagyis: kertészmunka volt akkoriban. A dohánykertészeknek Szeged tájékáról eredő neve: a gányó szó (gánya, vagyis sövénykerítés) is bizonyítja, és egyúttal meghatározza e munka kezdeti kerti jellegét.

a_dohanyivok_xvii_szazadi_gunyvers_rajza.jpg

A „dohányivók”. XVII. századi gúnyvers rajza.

A dohánytermesztés tehát csak úgy kecsegtetett eredménnyel, ha a növénnyel együtt a kertészét is telepítik. Így keletkeztek a nagybirtokokon a dohánykertész községek. A földesúr rendszerint húsz évre bérbe adta a földet a telepeseknek. De némelyik fogadott, általában csak egy évre szerződő, feles kertészekkel is dolgoztatott. S miután a kertészektől mások is megtanulták a termesztés tudományát, kisbirtokosok is belevágtak, és úrbéresek is béreltek e célra földet a nagybirtokosoktól.

A dohányzás szokása most már rohamosan terjedt. Pedig a nagyobb városokban a tűzveszély miatt megtiltották az utcán való dohányzást. Később pedig a pipásokra – persze csak a közrendűekre – évi adót vetettek ki. Mégis pipáztak. Hogy mennyire, bizonyítja Eger város tanácsának 1757. évi pipaadó rendelete:

„A pipázás annyira elhatalmazott, hogy majd 10–12 esztendős gyermekek is ahhoz meg szokván… rendeltetett, hogy minden pipátul ennek utána 12 krajcárt, az az egy nyári napszámot fizessenek.”

Miért pipáztak a gyerekek? Egy ismeretlen szerző tollából fakadt vers – A dohány ditsérete – néhány sorában így érvel:

Jóllehet, dohány ha… pipára töltetik…
Száj a dohány füsttől meg-keseríttetik,
Mindazáltal kedves a pipás embernek,
Mert egészségére szolgál sok ezernek…
Reggeli pipázás lehet orvosságul,
Mert attól szorult has gyakorta meg-tágul…
Hasznos sűrű nyálnak ki-vettetésére,
Füst jó a gyomorba férgek vesztésére.

A dohányzást tehát egészségmentő cselekedetnek ítélték. Meg hát szenvedéllyé is vált. Sokfelé Pipás Társaság-ok alakultak, és némelyikük tréfás céhlevelet is készített magának. Egy ilyen századvégi privilégiumnak a 18. artikulusa korhoz köti a pipázást.

„Senki 20 alatt dohányzással éretlen száját, s ne talántán még tsak tejfeles bajuszát gyönyörködtetni ne merészelje, és ajakával megferteztetni az áldott füvet meg ne engedje a nemes dohányzó társaság, sőt az illy időtlenek szájából ki ragadván a pipát, torkára verjék, ha mind a 16 első foga ki hull is, aztán pipája öszve törettessen.”

A pipázáshoz pipá-ra is szükség volt. Így a dohányzás kenyeret adott a pipakészítő-nek. A fazekasok közül váltak ki, hisz akkoriban leginkább cseréppipát szívtak. A pipakészítők közül leghíresebbek voltak a debreceniek. – A pipaszárat már többnyire házilag eszkábálták. Ki-ki szája íze szerint: feketegyűrűből, kecskerágítóból, meggyfából.

A füstöléshez tűzszerszám is kellett még: acél, kova, tapló. Ezeket is ki-ki maga szerezte be magának.

A rágyújtás persze vesződséggel járt. A kovát a bal kéz tenyerébe véve, mellészorítva az ütet taplót, jobb kézbe fogva az acélt, szikrát ütöttek azzal a kőből a taplóra. Ha a szikra belekapott a taplóba, izzóra fújták, s aztán tehették rá a dohányra.

A pipába nem tömhették amúgy levelesen a dohányt. A XVIII. század derekán is a legtöbb pipás éles késsel, maga vágta azt. A módosabbja viszont már vágatta. És ebből a vágatási módból alakultak ki nálunk a XVIII. század második felében, a dohányvágó műhelyek, a dohánygyárak csírái. Eleinte bérmunkában dolgoztak. A század végére már fabrikákká lettek: a tulajdonos – rendszerint kereskedő – megvette a dohányt, és vágottan adta el. Pozsonyban 1790-ben 15 ilyen műhely is működött.

A dohány egyre kapósabbá válván, ez kihatott a termesztésre. Elsősorban a már külterjesen is művelő Dél-Magyarországon, ott is főleg Szegeden. Vedres István, a város földmérője (vagyis mérnöke) joggal büszkélkedve írhatta le 1799-ben, szülővárosát dicsérő versében:

Dohány! mellyet nemrég lakósim művelnek,
Érette Bácskába, Bánátba költöznek,
Mennek Tisza mentén fölfelé, pusztákra,
Mint megtöltött kasbúl a raj, más határra,
Nevezetes ága kereskedésemnek,
Száz s több ezer mázsát adok idegennek.

A XIX. század elején honosodott meg nálunk is az új füstölnivaló, a dohány rudacska. Ez – mint Széchenyi fogalmazta – sokkal tisztább és esztétikusabb, a mocsokkal és köpködéssel járó pipánál. Vörösmarty-adta névvel szivar-nak nevezték el.

A szivarozás ekkor még inkább csak fényűzés. A köznapok gondját még a pipafüst segített eloszlatni. Ahogyan Kölcsey verselte meg:

Jámbor! miért epedsz mindég?
Jöjj, gyújts reá! Ím vígan ég
Kék füsttel a pipa.
Derűl előtted a föld s ég,
S nem lesz sehol hiba.

Jókai regényeiben is többször találkoztunk pipatórium-mal, mint szivarozó szalon-nal. És Petőfi sem szivarra, hanem pipára gyújtani fordult be a konyhára.

48-as szabadságharcunk bukása után, sok egyébbel együtt, dohánytermesztésünk szabadsága is elveszett. 1850-ben császári nyílt paranccsal – nálunk is bevezették az Ausztriában már érvényes kincstári dohányegyedáruság-ot.

A rendelkezés összesen 35000 holdon gazdálkodó, 40500 dohánytermelőt érintett, engedélyhez kötötte a dohánytermesztést, és előírta, milyen feltételekkel kell a termést a cs. k. beváltó hivatal-oknak beszolgáltatni, csak a saját használatra való termesztést engedte meg néhány négyszögölön.

A monopólium életbeléptetésével mintegy 60 dohányfeldolgozót államosítottak, s a köztük levő 5 gyárat üzembe is helyezte a kincstár. E gyárakban, 1851-ben 4000 munkás 100 mázsa burnót-ot, 800 mázsa pipadohányt és 59 000 darab szivart készített. Cigarettát – akkori nevén szivarká-t – csak 1865-ben kezdtek nálunk gyártani. Viszont a dohányosok, Irinyi János jóvoltából, régebb óta gyufá-val is rágyújthattak.

A kiegyezés után a dohányjövedék dolgát, az 1868. évi XIV. tc. értelmében, a Pénzügyminisztérium intézte. 1882-ben azonban a kebelében szervezett Dohányjövedéki Központi Igazgatóság-ra bízta ezen ügyeket. Az igazgatóságnak, többek között, két nehéz feladattad kellett megbirkóznia: az egyik a csempészés. Hisz a monopólium behozatalával együtt született meg, a finánc nem látta szűzdohány fogalma. S az igazgatóság helyesen állapította meg, hogy a csempészés a saját használatra való termesztésben gyökerezik. Arra törekedett tehát, hogy ezt megszüntesse, amit az 1887. évi XLIV. tc. kiadatásával többé-kevésbé el is ért. – A másik feladat a minőség megjavítása volt. A termelők ugyanis mit se törődtek ezzel, őket csak a mennyiség érdekelte. Az igazgatóság, talajvizsgálatokat végezve, fokozatosan kizárta a termesztésből az alkalmatlan területeket, a szakszerűen szárított dohányt előnyösebb áron váltotta be, és vándortanítókként, szakembereket küldött ki a termesztőkhöz. E törekvést azonban eleinte kevés siker koronázta. – Mivel a minőséget a szivaron lehet lemérni, idézzük egy kortársnak, Borovszky Károlynak a Nemzetgazdasági Szemle 1888-as évfolyamában leírt véleményét:

„Próba céljából vettem többször különféle gyárakból kikerült 2 kros szivart, harmadrészben élvezhetetlen volt, vettem 4 krost, nem mentem sokkal többre, így jártam különben 5 krossal, sőt a 6 és 1/2 krosok között is sok volt az élvezhetetlen.”

A századfordulón már javult a minőség, és a dohánytermesztés és -gyártás a fogyasztással együtt jelentősen növekedett. 1894-ben 64 ezer holdon mintegy 20 ezer fő 34 ezer tonna dohányt termesztett, amelyet 17 gyárunkban 16 ezer munkás – 90 százalékban nő – dolgozott fel 691 ezer cigarettává, 544 ezer szivarrá, 167 ezer mázsa pipadohánnyá és 600 mázsa burnóttá, mindezt 49 ezer dohányárus hozta forgalomba. Az egy főre eső átlagos évi fogyasztás pedig 10 db cigaretta, 3 db szivar, 96 dkg pipadohány és 1 dkg burnót volt. Tegyük hozzá, hogy ez időben kezdődik el nálunk a szivargyártás melléktermékéből, a dohánylúgból keletkezett permetezőszernek, a nikotin-nak a gyártása.

A pipadohány tehát még mindig a legkelendőbb. A burnótfogyasztás, vagyis a tubákolás nálunk sosem volt jelentős. A szivarral viszont már versenyre kelt a cigaretta. Mindenképp olcsóbbnak bizonyult, s ennek gyártását tudták legjobban gépesíteni.

A XX. század elején már a nők is rágyújtottak a cigarettára. Mégpedig nemcsak gyufával, hanem egy új tűzcsiholóval: az öngyújtó-val. Ebben az acélból már kerék lett, a kovából tűzkő, és a taplóból benzines bél.

S hogy miért dohányoznak az emberek, arra ma nemcsak azt felelhetjük, amit Newton mondott annak idején:

„Dohányzási szenvedélyemnek nem tudom ugyan tudományos magyarázatát adni, de egyre már rájöttem: azért dohányzom, mert jólesik.”

A Magyar Gazdaságkutató Intézetnek 1938-ban végzett közvélemény-kutatása szerint ugyanis a dohányosok 44 százaléka a dohány idegcsillapító hatása miatt füstöl. S ez az adat – amelyik napjainkban még nagyobb százalékra rúgna – indokolja és jellemzi mind a dohányzás terjedését, mind pedig a cigaretta térhódítását. Korunk rohanó tempójában ugyanis az ember egyre kevésbé ér rá a pipával vagy a szivarral babrálni, cigarettázni pedig munka közben is tud, és ugyanakkor a tempóval járó, a kort jellemző növekvő idegfeszültséget is csillapítani véli vele. S napjainkban, amikor mintegy 35 ezer holdon termő dohányunkat korszerű gépekkel felszerelt 5 dohánygyárunk 7 ezer munkása dolgozza fel – de még pipa- és cigarettadohányt is alig készítenek, nemhogy burnótot, viszont évente mintegy 24 millió darab szivarral szemben 15 milliárd darab cigarettát, vagyis az egy főre eső évi átlagos 2,4 darab szivarral 1500 darab cigaretta áll szemben –, nos, ma már cigarettányi szünetre is alig érünk rá, nemhogy a dohány kékesszürke füstjében elmerengeni. Ma már csak a múlt hangulatát idézheti Huszka Cigaretta keringő-je.

Forrás: Bogdán István: Régi magyar mesterségek

A bejegyzés trackback címe:

https://szivarom.blog.hu/api/trackback/id/tr1615467692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása