Szivarok nem csak Kubában készülnek, hanem itt a közelünkben, Európában is találunk megfelelő pöfékelnivalót, ha alaposan körülnézünk.

Toszkánában az 1810-es évek óta állítanak elő kiváló minőségű szivart, eleinte a gyártás Firenzéhez közel zajlott, a későbbiekben a központja Lucca városába tevődött át.

Nagyon hosszú ideig, egészen 2004-ig olasz kézben volt a szivargyártás, akkor azonban a BAT (British American Tobacco) Italia átvette az irányítást. Két évvel később, 2006-ban a Maccaferri család (egy nagynevű, bolognai család, akiknek számos más üzleti területen is vannak érdekeltségei) vásárolta meg, s így került újra teljesen olasz kézbe az előállítás.

Legutóbbi, 2012-es évzáró adataik szerint adott évben kb, 180 millió szivart gyártottak, amelyekből kb. 3 millió készült kézzel, ez óriási szám. Az export is jelentős, Európán kívül többek között Kanadába, Ausztráliába és az arab világba is irányul.

Egyébként az 1800-as években ez a gyár volt az első, amely a munka világában megteremtette az egyenlőséget a nők és a férfiak között, ugyanis a gyár jobbára csak női munkaerőt foglalkoztatott, tisztességes bérért.

Ahhoz, hogy valaki önállóan el tudjon készíteni egy igazi, kézműves szivart, kb. 18 havi betanulási folyamatra volt szükség, tehát a munka egyáltalán nem könnyű és egyszerű. Rendkívüli körültekintést igényel ugyanis az, hogy a dohánylevelek egyenletes minőségűek legyenek, illetve hogy ne legyen a szivar a metódus végén se túl laza, se túl tömör. Bárkinek igazi kihívás lehet egy ilyen foglalatosság. A XIX-XX. században nem ritkán ez a “művészet” anyáról lányára szállt.

A gyár indulásakor csak mintegy 20 fő dolgozott aktívan a szivarok gyártásán, azonban az olasz egyesülés (1861.) után a dolgozók száma exponenciálisan emelkedett.

Úgy tudjuk, az elsők között volt a gyár abban is, hogy a Manufaktúra mellett óvodát is létrehoztak az ott dolgozó nők gyermekei számára, hogy az életüket így egyszerűbbé tegyék, illetve nem utolsósorban, hogy a munkavállalói kapacitást maximálisan kihasználhassák.