Mai szivarkultúránknak van két ténye. Az egyik, hogy időről időre híre megy új tömegkultúrák, ellenkultúrák születésének – bőrszivar, bakaszivar, csokoládészivar –, és ez frusztrálja a befogadót, valamint a connaisseurt, továbbá elbizonytalanítja a műértőt, aki saját szakmája autonómiáját és tekintélyét látja veszélyeztetve egyidejűleg.
Ilyenkor mindkét fél szívatásként éli meg akár jelentékeny szivarteljesítmények befogadását is, és ez csak egy újabb querelle des anciens et des moderns. A másik tény legújabb keletű. Ebben a szívatás mint affirmatív odahajlás, a régi szivarművészet lebontásának, romboló, néha kisajátító, de egyben újrateremtő gesztusaként interpretálódik. Megítélésem szerint, fölötte problematikusan. Hiszen a szívatás univerzalizálódása az egyik oldalon még nem neutralizálhatja a modern művészet szabadságharcának korántsem ignorálható tényét, nevezetesen a mértékadó szivarozást. E sorok írója csak vonakodva mondana le erről. Még akkor is, ha tudatában van – Heinrich Zimmermann zum Kotzen magisztrális főművének (Gegenraucher-kulturbewegungen oder Das Pfeifensatz des Zuspátmittelalters) szép kifejezésével –, hogy a szivar később felkerengő füstje még korántsem adott (noch nicht im Rauch gegeben) a természetadta, csiszolatlan dohánylevelekben. A mérték- és nem mintaadó szivarozó alakjának kiűzetése a dohányzás birodalmából valamiféle utópisztikus összdohányzás baloldali perspektívája nevében még az olyan jelentékeny művészetbölcselőktől sem volt idegen, mint a dohányáruk reprodukálhatóságát a lenézett csikktömegek point of view-jából szemrevételező és bíráló Walter Benjamin.
Mindamellett, hogy most az ő kissé megkapóan enigmatikus nyelvén szóljunk, a csikk aurájának emfatikus követelése szorongatóan együtt jár a proletár cigarettadekk osztálytudatának kritikátlan ünneplésével, röviden: az arisztokratikus szivarbefogadás elleni fellépése, kis cigarettaközösségek premodern illúziókkal telt univerzalizálását eredményezi, amely fölötte relativizálja azok relevanciáját. (És nem véletlen, hogy ’68 mozgalmai zászlójukra írták Benjamin szép, de üres követelését: The blacksmoke is beautiful.) E rémületes perspektívát immár hatályon kívül helyezte a történelembölcselet. 1989 világtörténelmi fordulata egyben előtérbe állította Lukács György kései ontológiájának mindeddig alábecsült opcióját, miszerint – és disznóság, hogy még senki nem vette észre, mennyire egybecseng ez Hans-Georg Gadamer hermeneutikájának alaptézisével – senki sem dohányzik múlt nélkül, füstkarikáink nem a semmiből, de egy nagyon is plasztikusan leírható dohányzási körből gomolyognak elő.
Nem lehetséges a Panofsky-féle „vad” füstbefogadás. Hiszen nyilvánvaló, hogy Petőfi híres paradigmája: „Füstbe ment terv”, ma már leírható a Terv cigaretta elszívásának, ám egyben elsiratásának gesztusaként is, holott megalkotója idején e márka – régi annalesek tanúsága szerint – a legkevésbé sem létezett. Nincs tehát elszigetelt, hegeli kifejezéssel „pontszerű” szivarozó vagy szívató, jóllehet szándéka, néha hamis tudata szerint (a sokszor félreértett marxi apercut parafrazeálva „nem tudják, de megszívják”), mindenki elölről kezdi a szívás és szívatás modern és posztmodern antinómiáját, hiszen mindketten mintegy a szivar két végpontján állnak, és éppen e kétpólusú homogenitás a kultúrateremtő tényező – ennyi, és nem több e kis, nyolcszáz lapos könyvecske radikális tradicionalizmusának, modernségkonzervativizmusának mondandója. Hangsúlyozottan kultúráról beszélek, hiszen Geiger-Müller Bunerbrot jelentékeny különlenyomata óta tudjuk, hogy a szivarozás művészete önmagában még nem kunszt. Aki nem hiszi, szívja meg!
(Közreadja: B. Z. A.)
